Globális és/vagy provinciális

Ez a munka a tornác dicsérete kíván lenni. A látogatóközpontom úgy alkot kaput, hogy tulajdonképpen egy részben körülhatárolt üresség. Ez a kapu a sziklákkal és cseppkövekkel, változatos játékossággal, de mégiscsak határozottan és szilárd merevséggel körülhatárolt mélybéli üresség, és a földfelszín természetes világa, a körül nem zárt üresség közötti, azok határán keletkezett képződmény. És ez a képződmény szándékom szerint mindkét üresség tulajdonságait magában foglalja, így teremtve meg közöttük e sajátos-egyedi kapcsolatot: a kő támfalon lebegő nagy tető egy olyan belső teret jelöl ki, ami a csillagos ég alatt ragyogó természet és a barlang mélységes sötétsége közt egy függőleges falak nélküli, le nem határolt (hiányzik az ablak), de mégiscsak belső teret, ürességet jelent. Mindent összegezve, a tulajdonképpeni tervezői motivációt, a koncepció lényegét, a poézis fókuszát ez az átmeneti tér, vagyis a tornác adja ki. A kutatásaim és az eddigi tervezői tapasztalatom során arra a megállapításra jutottam, hogy a konkrét helyhez való hiteles tervezői magatartás önmagában is kiadja a hagyomány továbbélését. Ezt a megállapításomat reményeim szerint az általam tervezett ház igazolja.