Önreflexív alakzatok Krúdy Gyula prózájában

A monográfia Krúdy Gyula prózapoétikáját a közvetítettség szempontjából olvassa újra. Ismeretes, hogy a medialitás alapvető tapasztalat, amennyiben az ember világgal való kapcsolata mindig valamilyen formában közvetített. Az irodalom már maga is közvetítő közeg, a tapasztalatszerzés egy olyan módja, amely egy másik médiumra: a nyelvre van ráutalva. Azonban Krúdy prózája nemcsak ebben a széles antropógiai értelemben mondható mediálisnak. Ez a szövegvilág ugyanis önnönmaga közvetített jellegére is rámutat, saját medialitását is játékba vonja. A kötet fejezeteinek mindegyike a médiumok olyan találkozási pontjait keresi, amelyek az értelem teremtésének kitüntetett helyei, és ezzel együtt értelmező közegük materialitását is megmutatják. Természetesen, az elsődleges közvetítő közeg maga a nyelv, mivel a köztesség csakis mint értelmezés mutatkozhat meg egyáltalán. De hogyan beszélhető el a látásélmény egy regényben? A múltnak miféle tapasztalatát hozza létre az emlékezés? A Krúdy-próza alapkérdéseinek, úgymint az élőbeszédszerűség, az emlékezés, a látás, valamint az olyan kettős struktúrák, mint az alteregók, ál-Petőfik, ezen szempontból való újraolvasása izgalmas feladatnak ígérkezik.