Vallás-tapasztalat-kommunikáció

Az Isten-ember viszony, csakúgy mint bármely más kapcsolat, kommunikációs helyzetek sorát foglalja magában. Az egyik oldalon van/tételeződik Isten, a megszólító, a másikon ott az ember, aki Istenhez úgy viszonyul, hogy figyel, vagy éppen hallgat rá, s ebből a figyelésből vagy hallgatásból néhány dolog következik. Például kiemelten kezeli az olyan helyzeteket, amelyekről azt gondolja, benne Istene szól, vagy tud szólni hozzá. De gondolkozhat azon is, hogy van-e valami, ami képessé teheti őt a hallásra, még mielőtt Istene szólna, s ennek érdekében aktívan tevékenykedik. Létrehozhat például közösségeket, vagy társakat keres, mert azt gondolja, hogy többekhez szól az Isten. Az is megtörténik, hogy az Istene szavát hallva, átértelmezi azokat a módokat, amelyekről korábban, Isten szavának hallása előtt azt gondolta, hogy azok alkalmasak arra, hogy Isten megszólítsa őt. És az is lehet, hogy a hallásig szüntelen új módokat keres. Ez a kötet a kommunikációelmélet keretein belül igyekszik elemezni a szakrális kommunikációt, melyet sajátos felkészültségként írunk le, rávilágítva, hogy az ember kultúrája és nyelvhasználata hogyan és miként is határozza meg hozzáférését a transzcendenshez.