A takarmányozás és gyakorlata a magyar agrárkultúrában

A 19 században lezajló folyószabályozás és belvízrendezés koráig a legeltetéses állattartás megbízhatónak tekinthető. A probléma ezután következett. Az uradalmak szántóföldi takarmánytermesztéssel oldották meg a legelőtermelés visszaesését, amely különösen az Alföldön okozott problémát. Az 1867-ben kezdetét vevő tőkés gazdálkodás az uradalmak előnyére vált az állattenyésztés terén. A paraszti gazdaságok a földterület mértékéhez képest elzárkóztak a takarmánytermesztéstől, a silány legelőre és a melléktermékekre hagyatkoztak. A takarmánygazdálkodás problémája a 20. század második felében oldódott meg, amelyre kedvezően hatott az ún. magyar modell kibontakozása, ami a közös gazdaság és a háztáji gazdálkodás integrációját jelentette. A kérődző állomány takarmányozást a silókukorica, a lucerna, szenázs és széna képezte, a tápok beiktatásával karöltve az abrakfogyasztó sertés és baromfitakarmányozással. Egyedül a juhtartás vette igénybe bizonyos mértékig a legelőt.